Miért szeretem a Szentlélek-templomot?
Sztrilich Ágnes szociális testvér 2015. május 22-én visszaköltözött a teremtőjéhez
Annak idején, az ötvenes években a lezárt templom izgalmas titok volt az arra kiránduló gyerekhadnak, és váratlan meglepetést jelentett, amikor egyszer nyitva találtuk. Az oltár mögötti ív bordó bársonyfüggönye előtt hatalmas fehér Szentlélek galamb tárta szét a szárnyait. Lenyűgözött, bár ismerős volt, mert ez a stilizált Szentlélek volt az emblémája az erdélyi NAP folyóiratnak is, amit a szociális testvérek adtak ki, s melyben édesanyám rendszeresen írt.
Teltek az évek, s csak miután az Úr (egy mellműtét ürügyén) becsempészett engem az Emmánuel Házba, fedeztem fel, hogy a Szentlélek-templom – a plébániám, a plébániánk. Pálma testvér – Szalézi Szent Ferenc és Szent Vince nyomán – arra tanított bennünket, hogy a szociális testvér „házi kápolnája” a plébániatemplom. Hát tudatosan kezdtem mintegy lelkileg is birtokba venni.
Most már nem a bársonyfüggöny és a stilizált egyszerű Szentlélek galamb vonja magára tekintetem, ha belépek, hanem a Pünkösd esemény – a Duna felett, a véres történelem felett és az Úr Lelkét, erejét esdeklők felett. Lángnyelvek hullnak alá és válnak a szentség jeleivé.
A Szentlélek a szentek közösségét teremtő Lélek – ezért olyan magától értetődő, hogy a beton gótika nem egészen befejezett oszlopairól szentek tekintenek ránk. Péter és Pál, majd bal oldalon a férfiak:
Szent Benedek, Szent Ferenc, Szent Ignác, Kalazanci Szent József, Don Bosco Szent János. Jobb oldalon a nők: Szent Margit, Szent Erzsébet, Sziénai Szent Katalin, Nagy Szent Teréz, Szent Lujza. S megható látni a megöregedett szobrász mestert a szentmiséken, Vida Zsoltot (Vida Tivadar atya testvérét), akinek időskori munkája az Irgalmas Jézus képe és a hatalmas feszület a két oldalhajó végén. Ez utóbbi jelzi, hogy a Megfeszített és Irgalmas Krisztus a Lélek kiáradásának kapuja.
Természetesen az egyik oszlopnál ott áll Páduai Szent Antal márvány szobra is. S minden egyes nap gyertya ég Kis Szent Teréz márvány szobra előtt egy misszióba indult nővérnek adott ígéret szerint. Itt szokott imádkozni mise előtt a plébánosunk. S örültem, amikor a középkori szobor mása, a kicsi Jézust karján hordó, a Fiával egymásra tekintő Szűzanya szobra végre méltó helyére került: a szentélybe, a Pünkösd-esemény közelébe. Az üvegablakokon felragyognak a szentség hírében előttünk jártak: többek között a szentírás fordító Báthori László pálos szerzetes és Prohászka Ottokár.
A baloldali oldalkápolnában Gyümölcsoltó Boldogasszony szép, modern faszobra, a jobboldali oldalkápolnában pedig Feszti Masa: Magyar Szentek oltárképe köszönt. Számomra külön kedves, hogy itt lapul egy nagyon jó másolata a Pócsi Szűzanyának.
Szeretem a Szent József-kápolna meghittségét, hiszen naponta kérjük őt, hogy legyen a Társaságunk gondviselője, és itt köszönthetem Páter Piót is, aki számomra amolyan mennyei lelkiatya.
Valahányszor belépek, rátekintek a templomszervező és 1952-ben börtönben meghalt Bozsik Pál emléktáblájára, sőt ma már, amikor a lépcső tetejére érek, örömmel adok hálát Margit testvérért is, amikor rátekintek a külső falon elhelyezett hálatáblára, melyet a plébánia készíttetett. Ennek szövege:
Hálát adunk Slachta Margitért, aki a lélektelenné vált világra akarta leesdeni a Szentlelket, és ezért kezdeményezte és támogatta anyagilag templomunk felépülését.
A kapu felett pedig Szent István és Szent László királyunk őrködik.
S a cinterem, a kripta, ahol testvéreink is várják a feltámadást Kindelman Erzsébet asszonnyal, aki mellett nyugszik lelki segítője, Piroska testvér, és itt nyugszik Schmidt Mari testvérünk is, aki az Emánuel Házban halt meg, miközben testvéri lelkigyakorlatozó közösség vette körül, és tanulta rajta keresztül is az élet és halál titkát. S azóta már itt nyugszik Orsi és Otti, hiszem, hogy az értünk viselt felelősség szerető emlékével járnak közben értünk az Úrnál.
S ezt a szépségből alkotott szentélyt elevenítik meg számomra minden egyes alkalommal az itt fogadalmat tett testvérek szavai, az ünnepi pünkösdszombati miséken. Hiszem, hogy a mi szavunk is hordozza az Ige képmását, és kimondott fogadalmas szavunk nem némul el eredménytelenül, míg a hűséges Isten valóra nem váltja bennünk, általunk, amit kimondtunk.
Ez a Szentlélek-templom a plébániája a visszakapott, olykor anyaházként, olykor noviciátusként működő Emmánuel Háznak s a hazatelepült nemzetközi központnak, a Bölcsesség Házának, mely most az otthonom. Isten sajátos útjai szerint megvalósítója Margit testvér álmának – a Szentlélek-templomról.
Nem hiszek egy elvallástalanodott és elszegényedett főváros feletti ragyogó kristálytemplom realitásában. De örvendezek, hogy több mint két évtizede pünkösdvasárnap délutánonként a Gellérthegy oldalában az élő kövekből épülő egyház imádkozik a városért és a világért.
S észreveszem, és örvendek Isten megvalósító tettének, aki visszahozott bennünket a Szentlélek-templomhoz, aki spontán lehetőséget ad arra, hogy együtt vegyünk itt részt az Eucharisztián (amit az Élet a Szentlélekben c. szabályzatunk annyira sürget).
S hálás vagyok az atyákért, akik itt szolgáltak és szolgálnak. Hálás vagyok azért a sajátos tapasztalatért, hogy éppen a hétköznapi miséken élhetem át – a kis számú jelenlévő miatt – hogy a szentmise a Mindenhatónak bemutatott keresztáldozatot jeleníti meg, s akik ott vagyunk, aktív részesei lehetünk a liturgiának, tőlünk is függ a szépsége, méltósága. Szeretem, hogy nem kántor énekel, hanem mi, ez a maroknyi kis közösség, úgy, ahogy tud, de szívből. Itt nem „fogyasztói” vagyunk a szolgáltatásnak, hanem liturgikus népe Istennek. Itt nem a közönség kiszolgálása történik, hanem valóban az Istentől kapott, Istennek szóló Eucharisztia valósul meg.
2014. október 4.